Luxemburgi Zsigmond Közép-Európa egyik legjelentősebb uralkodójának, IV. Károly német-római császárnak volt a kisebbik fia. A Luxemburg grófja címet viselő család felemelkedését Zsigmond dédapjának, Henriknek köszönhette, aki VII. Henrik néven német király, majd német-római császár lett, és pozícióját kihasználva, a Přemysl-ház kihalását követően saját fiának, Jánosnak adományozta a cseh királyi címet. János fia, IV. Károly 1346-tól viselte a cseh és a német királyi, 1355-től a német-római császári címet, négy házasságából nyolc gyermeke született. Vencel, az elsőszülött fiú 1361-ben, Zsigmond 1368. február 14-én jött a világra. Az apai trón örököse Vencel volt, Zsigmond az 1373-ban megszerzett brandenburgi választófejedelemséget kapta. Hogy Zsigmond Vencellel egyenrangú örökségben részesüljön, arról IV. Károly dinasztikus házasság útján igyekezett gondoskodni: kisebbik fiának feleségül kérte Nagy Lajos magyar és lengyel király egyik leányát, Máriát. Az eljegyzésre Nagyszombatban, 1379-ben került sor. A 11 éves Zsigmond a magyar nyelv és szokások elsajátítása érdekében Magyarországon maradt, neveltetéséről is a magyar udvarban gondoskodtak. Lajos király 1382-ben tette véglegessé azt a döntését, hogy mindkét országát Mária és Zsigmond örökölje, szeptemberben bekövetkező halála után azonban Zsigmond számára kedvezőtlenül alakultak az események. A magyar trónra először egyedül Mária került, majd rövid időre a vele szemben fellépő nápolyi rokon, II. (Kis) Károly; csak Károly halála, majd Mária fogságba esése után, kényszerhelyzetben esett a bárók választása Zsigmondra, akit 1387. március 31-én koronáztak Magyarország királyává. A Károly-párti előkelők fogságából néhány hónappal később kiszabadult Mária elvileg egyenrangú uralkodótársa volt férjének, gyakorlatilag azonban átengedte az ország kormányzását Zsigmondnak. Amikor 1395. május 17-én lovasbalesetben elhunyt, halála már semmiféle változást nem okozott az ország irányításában.
A 19 éves Zsigmond 1387-ben egy polgárháború pusztította, konfliktusokkal terhelt ország élére került. Néhány évig mindent megtett annak érdekében, hogy az őt trónra segítő bárók jóindulatát biztosítsa, 1392 után azonban az önállósodás útjára lépett: a legbefolyásosabb családokat kiszorította az ország vezetéséből, velük szemben igyekezett újonnan felemelt híveire támaszkodni. A király pálfordulása belpolitikai válságba torkollt, amely 1401 tavaszán robbant ki. 1401. április 28-án Kanizsai János esztergomi érsek, Bebek Detre nádor és társaik letartóztatták uralkodójukat. Zsigmond félévi fogság után kiszabadult, a problémák azonban nem oldódtak meg, a sértett országnagyok a következő évben újra szervezkedni kezdtek és 1402 végén Kis Károly fiának, Nápolyi Lászlónak ajánlották fel a koronát, aki 1403 júliusában partra is szállt a dalmáciai Zárában. Zsigmond hívei azonban októberre legyőzték a felkelők hadait, és 1404 első hónapjaira az ellenállás utolsó fészkeit is felszámolták. A felkelések utáni első években természetesen főként azok jutottak tisztségekhez, akiknek a király a győzelmet köszönhette. Közülük is kiemelkedő hely illette meg Garai Miklóst, aki három évtizeden át, egészen 1433-ban bekövetkező haláláig volt az ország nádora. A leghűségesebb fegyvertársakat tömörítette soraiba az 1408. december 12-én megalakított Sárkány-rend is, amelynek létrejöttekor 22 báró, valamint a király és második felesége, Cillei Borbála lett a tagja.
Zsigmond hosszú uralkodásának külpolitikáját alapvetően két feladat határozta meg: az ország déli határain megjelenő törökök elleni fellépés, valamint az apai örökség – a német és a cseh trón – megszerzésével, majd birtoklásával kapcsolatos lépések. Az 1360-as években új katonai és politikai tényező jelent meg Délkelet-Európában: az oszmán birodalom. Harmincöt év alatt a törökök elfoglalták a Balkán-félsziget keleti részét, és 1389. június 15-én a koszovopoljei ütközetben döntő győzelmet arattak a balkáni hadak felett. A győzelem után Magyarországon is megjelentek a török portyázók. A király 1389 után évről évre személyesen szállt hadba a minden korábbinál veszélyesebb ellenség ellen, végül úgy döntött, hogy nemzetközi összefogással kísérli meg a törökök legyőzését. Követei sorra járták az európai udvarokat, s a sikeres előkészítésnek köszönhetően 1396 júliusára jelentős lovagsereg gyűlt össze. A nemzetközi had azonban Nikápolynál súlyos vereséget szenvedett Bajezid szultántól. Zsigmondnak sikerült elmenekülnie, de számos előkelő fogságba esett, a szabadulásukért kért váltságdíj előteremtéséhez szinte egész Európa összefogására volt szükség. Az 1396-os nikápolyi katasztrófa bebizonyította, hogy a törököket még nagyarányú nemzetközi összefogással sem lehet kiszorítani Európából. Zsigmond új stratégiát választott: az ország déli határainak megerősítését tűzte célul maga elé. Első lépésként a balkáni fejedelmeket igyekezett magyar függésbe vonni, az 1420-as években pedig nagyszabású várépítési-erődítési munkálatokat kezdett. Az al-dunai határszakaszt alig egy évtized alatt 11 új várral erősítették meg, a védelem legfőbb láncszeme Nándorfehérvár lett. Nagyobb törökellenes hadjáratra személyesen már csak egyszer, 1428-ban vállalkozott, ekkor azonban az Al-Duna menti Galambóc alatt – akárcsak Nikápolynál – súlyos vereséget szenvedett. A vereség dacára azonban Zsigmond hatalma, az uralma alatt álló országok európai jelentősége a törökök számára komoly visszatartó tényezőt jelentett, halála után azonban szinte azonnal támadás indult Magyarország ellen.
Zsigmond sohasem feledkezhetett meg a török veszélyről, de érthetően szívesebben foglalkozott nyugati aspirációi megvalósításával. A német választófejedelmek 1411. július 21-én egyhangúlag Zsigmondot jelentették ki királyuknak. Döntésük alapján a magyar király Európa első uralkodójává vált, és ezzel mind Zsigmond, mind udvara számára új korszak vette kezdetét. Megnövekedett hatalmát kihasználva szinte azonnal nagyszabású szervezkedésbe kezdett. Legnagyobb történelmi tette – mind a kortársak, mind az utókor megítélése szerint – a konstanzi zsinat összehívása és levezetése volt. Az 1378 óta fennálló, egész Európát megosztó nagy egyházszakadás megszüntetését, az egyházi reform megvalósítását már német királlyá választása előtt elhatározta, és 1411 után hozzáfogott a terv megvalósításához. Így 1412 decemberében elhagyta Magyarországot, és csak 1419 februárjában tért haza – a közben eltelt több mint hat évet jórészt a zsinat előkészítésével és eredményre vitelével kapcsolatos tárgyalásokkal töltötte. A zsinat 1414 novemberében nyílt meg, Zsigmond karácsonykor vonult be a Bodeni-tó partján fekvő Konstanzba. A tanácskozás sikere érdekében több ezer kilométernyi utat is képes volt megtenni. Tárgyalt Perpignanban, ahol I. Ferdinánd aragón királyt sikerült rábeszélnie az egység támogatására, a következő évben pedig a párizsi, majd a londoni udvart kereste fel. Csak 1417 januárjában érkezett vissza Konstanzba, ahol november 11-én V. Márton pápa megválasztásával véget ért a mintegy négy évtizede tartó egyházszakadás. Zsigmond nemcsak a diplomáciai előkészítésből vette ki a részét, de amikor Konstanzban időzött, a tanácskozásokon is személyesen részt vett. Jelen volt akkor is, amikor döntés született az egyház radikális megújításának szükségességét hirdető prágai teológus, Husz János elítéléséről. Huszt tanainak tisztázása érdekében Zsigmond király menlevelével idézték a zsinat elé, ott azonban börtönbe vetették, majd – miután nem volt hajlandó nézetei megtagadására – 1415. július 6-án halálra ítélték, és még aznap máglyán megégették. A Csehországban rendkívül népszerű Husz kivégzése új szakadást idézett elő az egyházban, és forradalmi változásokat hozott a Cseh Királyságban.
Amikor 1419. augusztus 16-án meghalt Vencel cseh király, Zsigmond számára több évtizedes várakozás után megnyílt a cseh trónhoz vezető út – ezt az utat azonban a konstanzi ítélet szinte járhatatlanná tette. A huszita mozgalom ekkorra nyílt felkelésbe torkollott, júliusban követői elfoglalták a prágai városházát. Az immár harmadik országát megszerezni készülő király nem térhetett ki a huszitákkal való összeütközés elől: 1420 márciusában közzétette V. Márton pápa bulláját, amely keresztes háborút hirdetett a husziták ellen. Nyár elejére sikerült eljutnia Prágába, ahol július 28-án meg is koronázták, rövidesen azonban visszavonulásra kényszerült, novemberben pedig a Prága melletti Vyšehradnál súlyos vereséget szenvedett. A vyšehradi kudarcot a következő években számos további követte – öt keresztes hadjárat végződött hasonlóképpen vereséggel. A külföldi katonai intervencióval szemben ugyanis összefogott a mozgalom két szárnya, a mérsékelt vallási és társadalmi programot valló kelyhesek és a hatalom és a tulajdon teljes tagadásáig jutó táboriták. A husziták 1427-től kezdve támadó hadjáratokat indítottak a szomszédos országokba, így Magyarország területére is. A mindhárom országa révén érdekelt Zsigmond tárgyalásokat kezdett a mérsékelt kelyhesekkel, ennek eredményeként jött létre 1433-ban a kelyhesek és a katolikus egyház közti egyezség. A katolikusokkal szövetséges kelyhesek 1434. május 30-án Lipany mellett megsemmisítették a táborita hadsereget.
Zsigmond hosszú élete sikerekben és kudarcokban egyaránt bővelkedett, amennyiben azonban utolsó éveiben megvonta lehetőségei és tettei mérlegét, a serpenyő nyelve egyértelműen a sikerek felé billent. Magyarországon az 1430-as évekre már csak néhányan emlékeztek a bárók által trónra ültetett, hatalommal szinte alig rendelkező fiatal uralkodóra. Az öreg Zsigmond teljhatalommal kormányzott, s gyarapodó számú királyságai ellenére élete végéig Magyarországot tekintette a biztos hátországnak. Mindamellett a XV. század egyik legjelentősebb német uralkodója lett, akit 1433. május 31-én Rómában IV. Jenő pápa császárrá is megkoronázott. A lipanyi csata után Csehországban is sikerült konszolidálnia hatalmát: élete utolsó nagyobb útja Csehországba vezetett: 1436. augusztus 23-án bevonult Prágába, és fogadta a cseh rendek hódolatát.
Zsigmond nem félt a változtatástól, annak bármilyen formájáról lett is legyen szó. Magyarországon számos kormányzati újdonság fűződik a nevéhez. Német birodalmi tervei ugyan alig-alig valósultak meg, de újító szellemének ismertségét mutatja, hogy egy halála után készített, radikális birodalmi reformpolitikát hirdető röpiratot a császár neve alatt tettek közzé. Hozzáértését, nagy műveltségét, kiemelkedő nyelvtudását a legképzettebb egyházi értelmiségiek is elismerték. Zsigmond élvezetét lelte a hosszú vitákban, s mások tudományát is megbecsülte. Számos olyan történetet jegyeztek fel róla, amikor a tudást előbbre helyezte a rangnál: Aeneas Sylvius Piccolomini szerint mikor az éppen lovaggá ütött alkancellár, Georgius Fiscellus Bázelben a tudósok padját a nemesekével akarta kicserélni, a király ezekkel a szavakkal pirított rá: „Balgán cselekszel, György, és egyúttal nevetségesen is, ha a nemességet a tudósi rendnél többre becsülöd. Mert egy napon ezer tudatlan emberemet lovaggá üthetem, de ezer év alatt egyetlen doktort sem kreálhatok.”
Csukovits Enikő
